Seraphina Blackwood ~ locked out of Heaven

SERAPHINA BLACKWOOD

SERA

19

CSEREDIÁK

VERENA SCHIZOPHRENIA

About me
Anya: Nadja Ilinova, 39, elfogadható, nem épp a legjobb, de jobb, mint a semmi
Apa: Dylan Blackwood, 40, apuci kislánya, mindig mindent megad nekem.
Tesó: Jamie Blackwood, 22 , elég jó, imádjuk egymást nyaggatni
Egyéb hozzátartozó: Agnieska Tvorek, 19, ő az itteni barátnőm
Titulus: Hells Blue Angel

Külső
Hol is kezdjem? Elárulok magamról annyit, hogy nem vagyok hétköznapi emberem, és ezt a legjobban az öltözködésem mutatja be. Nem szeretem az átlagos dolgokat, imádom a saját magam által elképzelt összeállítást magamra ölteni. Hajam mindig valami színben pompázik, volt már rózsaszín lilával, kék szőkével és még sorolhatnám a megannyi kombinációt, de ezt nem fogom ecsetelni. Hajam egyedisége kifejezi azt, hogy szeretek különc lenni. Menjünk kicsit lejjebb, és bemutatom arcomat. Szemem barna, mint a mogyoró, és ezt a legjobban fekete vastagon kihúzott szemekkel szoktam kiegészíteni. Kék szemhéjpúderrel egészítem ki, ami remekül megy a hajam színéhez is. Ajkaimat vérpirosra szoktam festeni, amitől olyan csókra hívogatóak lesznek. Arcomat több piercing is díszíti, egy az orromban, egy az alsó ajkamban díszeleg és a szám két sarkában is található belőle egy-egy darab. Fülemben is található, bár ezt senki nem kérdezte. Kerekded formákkal rendelkezem, nem vagyok az a nádszál, de nem is vagyok fél tonna. Szerintem pont megfelelő a testsúlyom, és a magasságommal is igen jól megvannak.
Rátérve a ruházatomra. Szeretem a kivágott, szegecses és ehhez hasonló ruhákat. Imádom az Amerika zászlós cuccokat, és a kiegészítők terén is otthonosan mozgom. Nem fogom leírni, hogy mikor mit hordok, ez többnyire kedvtől függ, és attól, hogy kivel találkozom. Értsd: ha a szüleimnek van valami fontos dolga, akkor nem fogok miniszoknyában, mély dekoltázzsal és szegecses cipőben megjelenni, de bármilyen más helyre szívesen megyek hasonló öltözékben.


Belső
A legszebb dolgok mind belülről fakadnak, ez teljes mértékben igaz. Egyetlen ember sem tökéletes, de én még is arra törekszem minden áldott nap. Nem vagyok egy könnyen kiismerhető személyiség, olyan dolgokat művelek, mondok, amik megdöbbentik az embert. Már a kinézetemmel is nagy port kavarok, hát akkor a viselkedésemmel?
Akkor kezdem a jobbik felemmel, azaz a pozitív tulajdonságokkal. Barátságos, kedves és megértő vagyok, bár ez olyan sablonos szöveg. Na, mindegy, a lényeget elmondtam. Nem nagyon szeretek tanulni, bár nem látszik meg rajtam, minden megfog és nem csak a hülyeségre gondolok. Kiváló tanuló vagyok, de nem szeretek okosságommal dicsekedni. Jól kijövök az emberekkel, rengeteg barátom van, kikkel rengeteg a közös bennünk. Kissé fura, de előszeretettel gyógyítok ki embereket különböző dolgokból, de már magammal nem tudnám ugyanezt megtenni.
És akkor most jöjjenek a mások szerint negatív tulajdonságaim. Én nem igazán érzem ezeket negatívnak. Mióta számit rossznak az, ha az ember önző, és tudja, mi a jó? Szeretek ilyen lenni amilyen vagyok. Nem szeretem, ha beskatulyáznak, szeretem a szabad szellemiségemet. Szeretek a középpontban lenni, és nem mondok nagydolgot azzal, ha elárulom, nagyon humoros vagyok. Haha, szeretem a kihívásokat, és az új dolgokat. Ha valamit ki kell próbálni, akkor rám bármikor lehet számítani, és ha arról van szó, akkor még az öklömet is megmutatom pár embernek. Nem kötekedhet senki a barátaimmal, és azt sem hagyom, hogy következmények nélkül hagyja el a termet. Heves vagyok, nem csak az életben, hanem az ágyban is. De ezt viszont nem mindenki tapasztalhatja meg, egyedi személyiség vagyok, az tény. Kézikönyvet nem csináltak a gyártók, szóval a te dolgod az, hogy kiismerj.

Önéletrajz
No way out című oldalról lett hozva.
-Siessenek már! Nem hallják, meghal a beteg, ha nem hozzák ide azt a vértasakot! – kiabáltam rá a nővérekre, miközben kezeim alatt haldoklott egy ember. Egy emberi élet állt a kezemben, s csak annyi volt a teendő, hogy stabilizált a pulzussal, el kell kötni a fő erét. Semmi különöst nem kellett csinálni, s a legfárasztóbb, hogy ezek a tökkel ütöttek nem voltak képesek segíteni. Mintha direkt állnának az utamba. Igaz, hogy egy éve diplomáztam le, de minden orvos egyetértett, hogy elég jól végzem a munkám.
-Elveszítjük! Hozzák már az AB-s vért! Nem kértem nagy dolgot! – mordultam fel, mindkét kezemmel a férfi mellkasában, próbálva elszorítani az erét, hogy ne veszítsen annyi vért. Majd hirtelen pityegni kezdett valami, a pulzusa lejjebb ment, miközben minden elkezdett összeesni. Hiába élesztettük újra párszor, hiába próbálkoztunk, meghalt.

Reggel megint kővel a gyomromban ébredtem, miközben észbe kaptam, hogy ma van az első állásinterjúm mióta megöltem azt az embert. Nem tettem túl magamat rajta, minden egyes nap láttam azt a percet, mikor elveszítettem. Pedig tudom, hogy nem szabad, de én mégis ezt teszem. Megfogadtam, hogy soha többé nem ragadok szikét. Nem akarok még egy embert megölni, de az orvosi karrieremet se fogom a latba dönteni. Gyorsan öltöztem fel, s beülve az autómba hajtottam is a lehetséges munkahelyem fele. Nem tudtam sok mindent erről a helyről, csak annyit, hogy orvosokat keresnek, akik kivizsgálják a betegeket, foglalkoznak velük, s ha kell, összekötik a sebeiket. Ez még ment nekem, nem kellett különösebb dolgot csinálni, csak elleni velük. Gyomromban hatalmas gumó szorított, féltem attól, hogy nem fogadnak el.
Megérkezve a helyre, nem tűnt rossznak, de tudtam, hogy egy elmegyógyintézet sose lesz jó! De jobb, mint a semmi. Bevezettek egy szobába, s kis idő múlva be is jött az az napi interjúztató személy.
-Nos, kedves Miss. Despoir kezdhetjük? – kérdezte mosolyogva, miközben elkezdte tanulmányozni az önéletrajzomat. – Mondja, volt valami olyan dolog a gyermekkorában, például szülői terror? A szüleivel jól kijön? Fontos ezeket tudnunk mielőtt alkalmazzuk.
-A gyermekkorom eléggé hosszú volt, tekintve, hogy a szüleimmel nem jövök ki olyan jól. Nincs meg köztünk az a szeretet viszony, ami egy családban elvárható. – mondtam nyugodtan, lábamat keresztbe téve. Nem mondhattam el, hogy a hátam közepére se kívántam a családomat. Apám egy igazi sátán, anyám meg egy boszorkány. Előszeretettel vertek össze vissza, s hiába tiltakoztam nem tágítottak. Remek szülők voltak, mondhatom.
-Hol dolgozott ezelőtt? Ahogy látom elégedettek voltak a munkájával az előző helyén, miért hagyta ott? – kérdezte nyugodtan, végig a szemembe nézve. Komolyan mondom, hogy nagyon idegesített, hogy ennyire néz, mintha belelátna a vesémbe, vagy még lejjebb, nyitott könyvnek éreztem magam. A legrosszabb kérdéseket tette fel, mert ezek a részek fájtak a legjobban, az életemben.
-Ahogy ott olvashatta egy igen remek intézményben dolgoztam, bár a személyzet kicsit sem segítette a munkámat. Remek hely volt, nem is hagytam volna ott, hogy ha nem halt volna meg egy ember kezeim közt. Nem mondom, hogy nem az én hibám volt, de a nővérek sem segítettek rajtam, egyenesen kikerülték azt, amit én kértem. Nem nagyon hallgattak rám, lehet azért, mert még újnak számítottam. A lényeg az, hogy egyáltalán nem felelt meg az elvárásaimnak a hely. – zártam le a témát, s láttam, hogy minden egyes szavamat leírja, gondosan ügyelve minden egyes részre.
-És mit szeretne itt elérni? Mit akar kihozni az itteni tartózkodásából?– kérdezte még mindig nyugodtan, semmi érzelem, bátorítás nem volt a hangjában.
-Hogy mit szeretnék? Szeretnék segíteni az embereken, akik idebent vannak. – válaszoltam egyszerűen, magamba hozzá téve, hogy nem mindig tudok ám magamról, s olyankor előszeretettel ütöm meg a pácienseket. Kissé beszámíthatatlan vagyok.