Lana Frewen

Lana Frewen

Lana

17

Cserediák

Miranda Kerr

About me
Anya: Madlyn, 45, tökéletes
Apa: Nicholas, 47, alapjáraton véve... semmilyen
Tesó: Love, 12 imádom
Titulus:

Külső
Tengerkék szempár, hosszú, barna haj, amit általában kibontva hordok. Csak akkor fogom össze, ha nagyon muszáj. Valamiért nem bírom elviselni, ha nincs kiengedve a hajam. Szerencsésnek mondhatom magamat, hisz' az alakommal semmi problémám sincs. (Jelenleg.) Hetente járok edzőterembe, és oda figyelek magamra, mert hiába mondják, hogy nem a külső dönt, igenis sokat nyom a latba, hogy mégis milyen az ember külseje. Régebben volt rajtam egy két plusz kiló, talán ezért is van az, hogy most inkább tartom magam ahhoz, hogy oda figyelek magamra. Az egyik rémálmom, hogy ismét elhízom, és még egyszer nem lesz erőm leadni a felesleget.

Belső
Kis angyal. Ezzel jellemezném magam, ha hazudnék. Száz arcom van, amiket elismerem, gyakran váltogatok. Van, hogy kedves, aranyos, és "édes" vagyok, de van, amikor ölni tudok akár egyetlen pillantásommal is. Az vagyok, aki akarok lenni. Tőled függ, hogy milyen vagyok. Lehetek kirívó, elutasító, csábító, visszahúzódó, és még sorolhatnám. Mondhatnám, hogy egy kép vagyok, mait magadnak formálhatsz meg, kényed kedved szerint. De ez messze nincs így. Azt csinálok amit akarok, ha nem érdemled meg, akkor is, meg lehet, hogy egy-kétszer nem éppen leszek kedves.Oh, és ha akarok valamit, vagy netalántán valakit, akkor azt meg is kapom.
Önéletrajz
Hozott.

Garantáltan minden embernek megfordul legalább egyszer az életében az, hogy mi lenne, ha itt, és itt élhetne, és hogy mit csinálna ott a legszívesebben. Hála a filmiparnak - legalábbis szerintem legfőképpen ennek köszönhető - sokaknak nagy álma, a tökéletesnek titulált Los Angeles-be jönni, és itt élni, hisz ha ide be tud illeszkedni, akkor minden bizonnyal meg van mindene. Persze. Én vagy az élő bizonyíték arra, hogy ez messze nincs így. Attól, hogy itt élek, nincs meg mindenem, bár igaz, a napi falatért soha nem kellett nagyobb erőfeszítéseket tennem. Ez viszont főleg a szüleim támogatásának köszönhető. Szüleim? Ezt még meg kell szoknom. Egy ideje már csak anyámra számíthatok, ami a pénzügyeket illeti. Apámra már nem, bár erről nem szívesen beszélek. De sajnos a gondolataim mindig elkalandoznak, és folyamatosan nála lyukadok ki. Ez egy ördögi kör, amiből sohasem fogok szabadulni. Nincs menekülés az emlékek, és a múlt elől, ez egyértelmű. Az olyan lenne, mintha legalábbis saját magam elől futnék életem végéig.
- Elmentem! - kiabáltam az ajtóból, és választ nem várva, elhagytam a szülői házat. Anyámtól eszem ágában sem volt ennél normálisabban elköszönni. Nem a legjobb a viszonyunk, viszont mivel a lánya vagyok, amiben tud - és amiben hagyom - megpróbál támogatni. Ami lássuk be, néha igen csak nehezen megy.Na, nem mintha a pénzt utasítanám vissza, nem, azt mindig örömmel fogadom. De nem kérek a "szeretetéből". Egy időben az sem érdekelte, hogy a világon vagyok. Most sem érdekli más, mint hogy ha betöltöm a 21-et, ne dobjam ki a házból egy fillér nélkül. Igen. A ház, és apám vagyonának a fele az enyém lesz, a végrendelete szerint, amint betöltöm a 21-et. Addig "anyám tart el". Ami persze nem igaz, mert olyan, mint egy élősködő. Apám pénzét költi eszetlenül amióta meghalt. Nincs olyan ember, aki megálljt tudna neki parancsolni. A legértelmetlenebb dolgokat is megveszi.
Idegesen léptem át a bolt küszöbét, mivel otthon sikeresen rá jöttem, hogy nincs csoki a szekrényben. Pedig általában fel vagyok készülve az olyan helyzetekre, amikor kikészülök, és kell egy kis... édesség, hogy sikerüljön lenyugodnom. Ösztönösen lépkedtem az egyik kedvenc csokim irányába, és hálát adtam az égnek, hogy egyáltalán van még belőle. 1 darab. Viszont mikor már leemeltem volna a helyéről, észrevettem egy kezet, ami ugyan így akar tenni. Mintha csak szívességet tennék, néztem fel a kézhez tartozó személyre. Olyan csúnyán nézett rám, hogy komolyan mondom, kissé megijedtem. De a csokimat nem adom. Azt elfelejtheti. Még nem tudja, hogy kivel van dolga, ha azt hiszi, ebbe ilyen könnyen bele megyek.
- Bocs, de én voltam itt előbb. - szóltam rá flegmán, és megragadtam a csokoládét. Valamiért éreztem, hogy ennek nem most van vége, szóval nem tágítottam. Csak vártam, hogy mikor robban az időzített bomba, aminek már a ketyegését is lehetett hallani...