† alex k. bostwick

ALEX "KEROSENE" BOSTWICK

ALEX, KEROSENE

23

FELNŐTT

ANDY BIERSACK

About me
Anya: ?? , ?? , a kapcsolatunk semmilyen, otthagyott az árvaház küszöbén, amikor három hónapos voltam, csodás anya, nem igaz?
Apa: ??, ??, ugyanaz, mint anyámnál, nem is ismerem.
Tesó: ha van is, nem tudok róla
Egyéb hozzátartozó: Sebastian és Amelia Bostwick, nevelőszülők, régen jó volt a kapcsolatunk, mostanra utálnak és én is őket, szóval ennyit erről.
Titulus: † angels fall first

Külső
Hm, nézzük csak. Első ránézésre csak egy fekete árnyék vagyok, akit észreveszel... Csak miután jobban szemügyre veszel, láthatod, hogy az az árnyék igazából egy 177 cm magas, középhosszú hajú srác, jéghideg fekete szemekkel és arrogáns mosollyal. Ha valaha elgondolkodtál azon, milyen messzire lehet elmenni öltözködés terén, csak annyit mondok, megszegtem minden írott és íratlan szabályt. A feketének minden árnyalatát hordom, a kopott feketétől a hollófeketéig; ez utóbbiban pompázik a hajam is, ami akármennyire is meglepő, de nem festett. Ha a kedvem úgy tartja, egészen hosszúra növesztem, vagy levágom, ha már ráunok. Mégis, legtöbbször a vállamig ér, mert szerény véleményem szerint úgy a legjobb.

Belső
Hm, itt most gondolom arról kéne áradoznom, hogy mennyire jólelkű egy teremtés vagyok... De még a vak is látja, hogy ez teljesen másképp van. Már a kinézetem is azt sugallja, hogy valószínűleg egy vagyok azok közül az önfejű, egoista seggfejekből, akiket legszívesebben kilométerekre elkerülnél, mégis mindig az utadba kerülnek. Az arrogancia a lételemem, és nincs olyan alkalom, amit kihagynék, csak hogy a földbe döngöljem valaki önbizalmát. Igaz, ha akarok, tudok én kedves is lenni, de minek? Úgy sem szokták ezt az emberek értékelni... Vagy ami még rosszabb, azt hiszik, hogy megint csak beszívtam vagy hullarészeg vagyok. Pedig én nem is iszok... olyan sűrűn, khm. Szerény véleményem szerint csak egyetlen negatív tulajdonságom van... Még pedig az, hogy nagyon könnyen engedem magam felbosszantani... Persze ettől még ne csináljunk belőlem sorozatgyilkost, ennyire még nem rossz a helyzet.

Önéletrajz
HOZOTT - ABBEY MOUNT HIGH SCHOOL

Nem értettem, kurvára nem. Sem magamat, sem őt, sem ezt az egész helyzetet, ami lassan égetett ki belülről, rozsdás szögesdrótjával szorosan összekötözve a szívem és arra késztetve, hogy magatehetetlenül vergődjek a saját hülyeségem kötelékeiben, miközben minden lassan darabokra hullik körülöttem. A szavak szilánkokban lepték el a földet körülöttünk, a lelkem ott haldoklott valahol köztük a jéghideg kövön, eltaposva s megalázva.
Hiába voltam túl már ezen az egészen, hiába vallottam be neki mindent, kicsit sem éreztem jobban magam. Nem is tudom... mintha arra számíthattam volna, hogy majd a nyakamba ugrik örömében? Azok után, amit tettem vagy mondtam, ez felettébb meglepő lett volna. nem is tudom, hogy akkor miért próbáltam elhitetni magammal, hogy ez még megváltozhat.

A fürdőszoba résnyire nyitott ajtaján kiszűrődő fény félhomályba borította a szobát, de még így is láttam a mély vágást a kezemen, ami felszakadt, amikor megütöttem Őt. Továbbra is folyt a sebből a vér, a padlóra csöpögött, hogy ott beszívódjon a szőnyegbe. Az egyre növekvő vérfoltot néztem, miközben azon gondolkodtam, mégis hol csesztük el ezt az egészet. Talán már a legelején, amikor hagytam, hogy az alkohol irányítson és azt kértem, csókoljon meg. De akkor még fiatal voltam, hülye fejjel azt hittem, mindez csak pillanatnyi fellángolás lesz... De a napokból hetek, hónapok, végül évek lettek; én pedig tehetetlenül vergődtem ebben a ketrecben, mint a kirakatba kitett állat, akit mindenki megnéz, de senki sem akar hazavinni. Egyedül a sötétségben, még ha emberek is vettek körül. Valahol az elmém legsötétebb rejtekében ott volt az a bizonyos gondolat, hogy valamikor talán ez véget ér; hogy van még számomra esély, nem fogom úgy végezni, ahogy azt a hangok mondják: magányosan, holtan.
Ha valami, amitől tényleg félek, az a magány. Mindig is igyekeztem az emberek közelében lenni, de sosem engedtem még senkit se ennyire közel magamhoz, mint Ash-t. Valamiért azt hittem, majd pont ő lesz az, akiben megbízhatok, mert sosem fog szó nélkül otthagyni. És nem is tévedtem... ehelyett mindent én tettem meg; én kezdtem el távolodni tőle, én menekültem el a saját kis semmiségembe, én dobtam őt el magamtól, mint valami megunt rongybabát. Pedig tényleg nem akartam, szerettem őt, most is szeretem, és ez felemészt, lassan tesz tönkre, hasonlóan mint a cigi meg a betegségem. Szuper, már most ebből meg is állapíthatjuk, hogy egy kibaszott nagy csődtömeg vagyok.
A tenyerembe temettem az arcom, nem törődve azzal, hogy egyre véresebb lesz. Kurvára nem érdekelt jelen pillanatban semmi, elegem volt, próbáltam a semmire gondolni, nem ment.

Nem néztem fel, amikor kijött a fürdőből. Képtelen voltam ránézni, azok után, ami történt. Nem volt erőm ezt tovább húzni, ezer sebből vérző testem is lassan kezdte felmondani a szolgálatot, a körvonalak elmosódtak, a színek kifakultak. Lemondóan sóhajtottam, nem lenne jó még egyszer elájulni.
Letérdelt elém, szinte kényszerítve ezzel engem arra, hogy ránézzek. Zavartan túrtam a vérző kezemmel a hajamba, majd hosszas hezitálás után emeltem csak rá a tekintetem, ami eddig a szőnyegen lévő vérfoltra volt szegezve. Viszont most ő nem nézett rám, tekintete valahol a hátam mögött időzött, és ez valamiért megkönnyítette a dolgom abban, hogy rávegyem magam arra, hogy félrenézzek... Mert amíg a tekintetem rajta függött, nem tudtam semmi másra se gondolni, csak arra, mennyire hülye voltam, hogy ezzel a vallomással tönkretettem mindent, ami eddig egészen tűrhetően működött.

A szemöldököm az égbe szökött, amikor azt mondta, sajnálja. Hitetlenkedve fordítottam rá a tekintetem, majd mielőtt jobban átgondolhattam volna, mit csinálok, keserűen elnevettem magam.
- Ennyi? Csak egy "sajnálom", semmi több? - Hitetlenkedve nevettem fel újra, lassan hisztérikussá váló hangon, miközben véres ujjaim újra és újra a kusza tincseimbe siklottak, amik egyre csatakosabbak voltak a rájuk tapadó vértől. Ezt nem hiszem el.
A kezdeti bűntudatom semmivé foszlott, a helyét a pánikszerű menekülési vágy váltotta fel, ami a hisztérikus viselkedésemben jelent meg. Ez az egész kezdett egyre kellemetlenebbé válni, főleg nekem.
Annyira el akartam mondani neki, hogy sajnálom, hogy ez nem úgy van, ahogy gondolja, hogy nem Andrews az, aki lassan öl meg... De képtelen voltam.