Alex & Aria - utcák

Egy csodás éjszaka, egy csodás társasággal. Legalábbis így indult az estém. Viszont, amikor a pia és a drogok átvették az uralmat semmi sem volt csodás. Én egy olyan lány vagyok, aki visszafogja magát a bulikon, és nem issza le magát a földik. Sosem értettem, hogy mi abban a jó, ha az ember már járni sem bír a saját lábán, mert folyamatosan dől elfelé. És azt hiszem ezt soha nem is fogom megérteni. Igaz, hogy olykor, olykor a külsőm nem ezt sugallja, de ez akkor is így marad. Nem fogok megváltozni. Legalábbis ebben nem. 16 jöttünk ebbe a diszkóba és csak egyedül én vagyok józan. Senkihez sem lehet hozzászólni, mivel mindenki tudatán kívül van. Olyan történeteket mesélnek el, amik meg sem történtet, és folyamatosan magukra akarják felhívni a figyelmet, amit többnyire kiabálással, vagy verekedéssel érnek el. Eleinte még röhög rajtuk az ember, de amikor már komolyabbra fordulnak a dolgok, mindenki összehúzza magát. Olyankor már nincs nagy szájuk.
Az italom felett ültem, és az előttem ökörködő barátaimat néztem. Mintha nem is azok állnának előttem, akikkel ide jöttem. Hihetetlen, hogy egy kis alkohol mire képes. A poharam száját simogattam az ujjammal. Kezdett elegem lenni mindenből és mindenkiből. A pia, az izzadság szag és a már szinte süketítő zene az agyamra ment. Nem értettem, mi bajom van. Máskor mindig bemegyek a tömegbe táncolni, vagy egyszerűen csak élvezem az ittlétet, viszont most legszívesebben felrobbantottam volna ezt az egész helyet. A fejemben az ér a zene ritmusára lüktetett. Nem bírtam tovább. Gyors mozdulattal álltam föl a helyemről. Megragadtam a táskámat és már viharzottam is kifelé. Elegem volt. Totálisan elegem volt. A lábaimat sebesen szedegettem. Minél hamarabb el akartam távolodni ettől a helytől. Már, csak egy dolog volt, ami hiányzott ahhoz, hogy lelépjek. A kabátom. A ruhatár felé vettem az irányt és egy bár beképzelt srácot félrelökve el is értem a célomat. A kabátom a 124-es címkével ellátott vállfán lógott. Mindig féltettem a kabátomat, pedig az égvilágon nem volt benne semmi. Minden buli előtt kiszedem belőle az olyan dolgokat, amik fontosak lehetnek, így kevesebb esélyt adva arra, hogy ellopják. Egy fiatal lány dolgozott a kabátoknál. Valószínűleg egyetemista, de ez jelen pillanatba egy cseppet sem érdekelt. Csakis kizárólag arra vártam, hogy a kabátomat végre a kezemben tudjam. A lány elég gyorsan mozgott, nekem mégis lassúnak tűnt. Amikor végre megláttam, hogy az én kabátomat hozza, egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Miután átadta, motyogtam valami köszönöm félét, majd végelegesen is otthagytam a helyet. Nem volt hideg, ezért a kabátomat gyengéden a kezemre borítottam. Még mindig nagy léptekben haladtam előre. Nem akartam hazamenni, de nem is akartam itt maradni. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok, bár ez többnyire így szokott lenni a lányoknál. A lépteimet elkezdtem lelassítani. Át akartam gondolni, hogy mindenem itt van-e. Nem szeretnék egy óra múlva visszajönni ide, csakis azért, mert a szelektív memóriámnak köszönhetően otthagytam valamit. Pár percnyi gondolkodás után ráébredtem, hogy mindenem itt van. Viszont van egy dolog, amit mindig ellenőrzök bárhova is megyek, vagy bárhonnan is megyek el. Ez a dolog pedig nem más mint egy fehér kis papírcetli. A kedvenc mondatom szerepel rajta és lehet, hogy babonásnak fogok tűnni, de szerintem szerencsét hoz. Megálltam, és kutakodni kezdtem kabátom zsebében. Mindent megtaláltam, csak a papírt nem. Ezt nem hiszem el. Hogy tudtam elhagyni? Erre a kérdésemre hamar meg is adtam a választ. A kabátom nemrég a karomon feküdt, így utat adva a kis papírnak, ugyanis a zsebem nem volt becipzározva. Remek. Csakis én lehet ilyen szerencsétlen. Irányt változtattam, miközben folyton a földet kémleltem. A papír fehér színű, ezért valószínűleg hamar meg fogom találni. Viszont már elég messze voltam a diszkótól. Semmi kedvem sem volt visszamenni oda, de muszáj volt. A lépteim apróra változtak. Minden egyes helyet megvizsgáltam a földön, de a papír sehol sem volt. Körülbelül két perce meneteltem, amikor beleütköztem valakibe. Ijedten ugrottam hátra egy lépést. Sajnos keveredtem már azért bunyóba, mert nekimentem valakinek. Persze az a valaki részeg volt, ezért azt se tudta, hogy miket beszél, viszont teljesen meg volt győződve arról, hogy én szándékosan mentem neki, és ennek természetesen következménye volt, méghozzá egy pofon. Viszont most reménykedtem, hogy nem egy ilyen emberrel akadtam össze.
- Bocsi... - motyogtam az első pillanatban, amikor megéreztem, hogy belementem.
Óvatosan emeltem föl a fejem. Féltem, hogy amint felnézek egy pofonnal fog fogadni, de nem így volt, sőt! Megkönnyebbülésemre ismertem a srácot. Alex volt az. Lassan fújtam ki az eddig bent tartott levegőmet.
- Megijesztettél. - mondtam neki, miközben végignéztem rajta. - Amúgy szia. - mosolyogtam rá, miközben végignéztem a földön.
Viszont itt is, csak kavicsok és egyéb más hordalékok voltak. Papírnak semmi nyoma sem volt. Egyes emberektől hallottam, hogy van barátnője. Azt hiszem Sera a neve. A földről lassan emeltem fel a tekintetemet, majd egyenesen Alex szemeire vittem. A szívem még mindig hevesen vert az előbbi miatt. Egy régi incidens ennyire megijesztett? Jesszusom. Komolyan nem tudom, hogy mi van ma velem, de, hogy nem vagyok százas az biztos.