Brook Davis

- Gyerünk Brook, felkelni! Le fogod késni a vonatot! – kiáltott fel Anyu a szobámba lépve, majd lerántotta rólam a takarót. Nyöszörögve, hajamat hátrafésülve tornásztam magam ülőhelyzet be, és fél szemöldököm felvonva kérdőn pillantottam rá. – Negyed hat. Le fogod késni a vonatod. – emlékeztetett kissé nyugodtabb hangnemben. Fájdalmasan felnyögtem, majd visszazuhantam a párnáim közé. A korai vonatúttal még nem sok bajom lett volna, de az úti céllal már van. Párizs. A francia főváros. Félreértés ne essék, semmi bajom nincs Párizzsal, csupán nincs túl sok kedvem három évet cserediákként ott tölteni.
- Téged tényleg rohadtul nem érdekel, hogy semmi kedvem odamenni? – kérdeztem szemrehányón, mikor kibaktattam a konyhába.
- Jaj, Brooklyn, ne gyere már megint ezzel! Majd meglátod, hogy Párizs igenis szép város, és jó ott lakni! – bizonygatta Anyu.
- Persze... arra várhatsz. - morogtam összeráncolt szemöldökkel, majd összekapartam az étkezőasztalon heverő útravalóm, és lassú léptekkel visszamentem a szobámba. Körbenézve egy sóhajjal konstatáltam, hogy Anyu tegnap este minden cuccomat összepakolta, amíg nem voltam itthon. Az ablakon kinézve láttam, ahogy a nap már felkelni készül. Bár még hajnali hat óra sincs, a város már feléledt, az emberek sietnek a munkába, a boltok már kinyitottak. Igaz, ez a nyüzsgés ugyanígy Párizsban is megtalálható, de ez mégis más. Ez a szülővárosom. Tizenhét éve élek itt, minden emlékem ide köt, nem máshová. Talán ezért is van, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle. A bátyám, Josh, könnyűszerrel tette meg, hisz’ Ő más, mint én. Anyu ezt nem bírja felfogni. Tudom, annak reményében küld Párizsba, hogy belőlem is az legyen, mint a bátyámból. Sikeres üzletember. Nekem ehhez viszont semmi kedvem. Nem arra születtem, hogy a bátyámat majmoljam. S a tizenhetet is alig töltöttem be, előttem még az egész élet. Volna még bőven időm eldönteni mit akarok elérni, mik a céljaim. Újabbat sóhajtva ujjaim közé vettem egy vörösesbarnában pompázó hajtincsemet. Ezért a bátyámtól vár még rám egy szentbeszéd. Mármint, a hajam miatt. Már anyu sem tudja követni, hogy mikor milyen színű. Na de mindegy.
- Nagyon vigyázz magadra! Josh-nak megmondtam, hogy hívjon, ha megvagy, de azért te is telefonálhatsz. Szeretlek! – nyomott egy puszit az arcomra Anyu, mielőtt felszálltam volna a vonatra. Halványan elmosolyodva intettem egyet, majd felmásztam a meredek lépcsőfokokon. Megkerestem a helyem, és a cuccaim elrendezése után lehuppantam a kényelmesnek nem igazán mondható ülésre. A vonat megindult, lassan maga mögött hagyta a várost. Még egyszer végignéztem az utcák fényein, majd lehunytam a szemem. Viszlát, London!