Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Do you believe in love at first sight?
Belépés
• Staff
Brooklyn
Kendall
Lana
• Bonjour
2013 januárja, Párizs, Saint Michelle gimnázium.
A diákok már most lázasan készülődnek a februárban tartandó Valentin napra, s mindenek előtt a farsangra. Az idő odakinn hideg, a hó megállíthatatlanul szakad, a többség mégsem fázik, hisz' égeti Őket a szerelem tüze.
A cserediákok kissé furcsállóan néznek a túlbuzgó franciákra, hiszen még nem tudják, hogy mi is vár Rájuk...
Mi sem jobb, mint késve, szó szerint beesni az első órára. Komolyan, semmi sem lehet ennél... felemelőbb érzés. Főleg, hogy annak, érdekében, hogy felébredj, a faszfej nevelőd egy pohár jéghideg vizet önt a nyakadba. Tényleg nincs ennél felemelőbb érzés. Kelletlenül ballagtam - direkt csiga lassan - a suliba, és a suliban. Nem hiába; történelem az első. Ki nem állhatom. Sok dolgot nem szeretek, a törit? Gyűlölöm. Soha nem értettem, mi a fenét kell foglalkozni a múlttal.A múlt se foglalkozott velünk, a jövővel... Nemde? Akkor mi miért tesszük ezt? Mi ez a kényszer, hogy meg kell ismernünk mindent, ebben a világban? Szerintem az a jó, ha valami új az életben, és nem ismerünk mindent, és mindenkit. Néha jó új dolgot látni, vagy hallani. Ha mindent magunknak akarunk tudni, akkor abból a végére egy nagyon unalmas életet élő emberek lesznek. - Bocs a késésért. - léptem be a tanterembe, mire mindenki rám kapta a tekintetét. - Esetleg bocsánat. Ülj le, és egy mukkot se halljak! - ripakodott rám az őskövület, majd ismételten a táblához fordult, és valamit magyarázott isten tudja csak, hogy kiről. - Lemaradtam valami érdemlegesről? - hajoltam kissé előbbre, és kérdésemet az előttem ülő lánynak címeztem. Persze, nem igazán érdekelt, hogy lemaradtam-e, vagy sem...
Bár csupán alig egy hete koptatom a Saint Michelle gimi padjait, bátran kijelenthetem, hogy utálom. A franciák elsőre még barátságosnak tűnnek, de ha véletlenül angolul, vagy csak erős angol akcentussal merek hozzájuk szólni, azon nyomban átváltanak bunkó hangnembe. Fogalmam sincs mire fel ez az utálkozás. Vitathatatlan, hogy a francia nyelv gyönyörű, itt még a káromkodás sem hangzik csúnyának, de borzasztó nehéz is. Világ életemben utáltam franciát tanulni, csupán a szorgalmamnak köszönhető, hogy mára folyékonyan beszélem, viszont a kiejtésem ettől még rémes maradt. Ceruzám végét rágcsálva, fejemet támasztva ücsörögtem a helyemen, s az órát lestem. Már csak tíz perc. Tíz percet kell kibírnom az idegölő történelemórán, ahol a tanár arról papol, hogy a franciáknak micsoda hatalma volt a múltban. Rühellem ezt hallgatni, hisz' mindenki tudja, hogy az angoloknak még ennél is nagyobb volt. Az pedig már csak mellékes, hogy a franciák engem, cseppet sem érdekelnek. Megforgattam a szemem, s szemrehányó pillantást vetettem az éppen megérkező fiúra. Úgy látszik, a franciák megengedhetik maguknak, hogy csak úgy lazán, majdnem negyvenöt percet késsenek valahonnan. Őszintén szólva magamat sem értettem, hiszen mikor anyu kijelentette, hogy a cserediák program keretében egy évet Párizsban tölthetek, szint kiugrottam a bőrömből örömömben. Mindig is odavoltam Párizsért, soha nem gondoltam volna, hogy ha eljutok ide, szinte megutálom. Emlékszem, kiskoromban arról álmodoztam, hogy feljutok az Eiffel-torony legmagasabb pontjára. Természetesen ez lehetetlen, de mindenki kergetett kicsiként lehetetlen álmokat. Elmélkedésemet a csengő hangja zavarta meg, mire fellélegeztem. A tanárnő befejezte a papolást, s felírta a táblára a házi feladatot. Gyorsan lemásoltam, elpakoltam, s már indultam is volna, ha valaki hangja nem tart vissza. - Nem, semmi érdekesről. – fordultam hátra a mögöttem ülő fiúhoz. – Én legalábbis el voltam foglalva azzal, hogy mikor mehetek végre haza. – forgattam meg a szemem.
Tárgy: Tanóra: later; üres tanterem - Brook & Nate 
